2010. április 29., csütörtök
Ma nagyon szép, napsütéses reggelre ébredtem, ami nem feltétlenül volt jó, mivel igencsak sietve pattantam ki az ágyból, "te jó isten, mennyi lehet az idő?" felkiáltással. Amint sikerült tisztáznom magamban, hogy "csak" különösen szép az idő, s nem aludtam el, nyugodtan folytatódott a szokásos reggeli rituálé: kontaktlencse, hogy lássam a kávéfőzőt, kávé, mely a teljes éberség illúzióját kelti az egyszerű diákban, a szokásos "mit vegyek fel?" és "anyu, hová dugtad a bronzosítómat?". Ijedten konstatáltam, hogy már 7:35 van, majd rögtön meg is nyugodtam, hiszen csütörtök lévén, nincs első órám. Így hát újabb lórugásszerű tejeskávé-adagommal leültem a konyhában, és csak bambultam kifelé az ablakon a ragyogó napsütésbe.
Emlékszem, tavaly ilyenkor sík ideg voltam, minden iskolával, érettségivel kapcsolatos dologtól sikítófrászt tudtam volna kapni, és izgulhattam a nyelvvizsgám eredményéért is, ami végül nem sikerült. Ezzel szemben most itt ülhetek nyugalomban, nem nagyon kell aggódnom semmi miatt. És ez tizenkilenc évesen nem kis dolog. Újságírói szakképzésben veszek részt a volt gimnáziumomban, s a cikkek határidőre való megírásán kívül más ok nemigen van a sikítófrászra. Na, majd a szakvizsga bepótolja!
Idén márciusban sikeres nyelvvizsgát tettem angolból, így a 2010-es terveimből ezt is kipipálhatom, és nyugodt lehetek a szakdolgozatom felől is, hiszen már megtaláltam a megfelelő alanyt a tizenöt (!) oldalas interjúhoz, és maga a téma is megvan a dolgozathoz. És még csak 2010. áprilisa van.
Eljött a nyolc óra harminc, így elindultam az öt perces gyaloglást igénylő úton az iskola felé. Be a hatalmas ajtón, át az aulán, végig a folyosón, le a pincébe. A pincébe, ahová a legtöbb jó sulis (siker)élményem köt. A többiek mosolyogva fogadtak, Bogival kitárgyaltuk a macskákat, Nóri pedig mutatott egy klassz oldalat, ahol nagyon szép, igényesen megrajzolt mangák vannak. Majd mindannyiunk bánatára megkezdődött a tanítás, és véget sem ért egészen fél háromig. Az egész a szokásos jelzővel volt illethető: unalmas. Mi más is lehetne nekünk, diákoknak. Az egész szürkeségben enyhe színfoltok voltak a szünetek, amikor is - mint mindig - a jókedv az úr. A szabályos vihogás felrázza az embert, ez bizonyított tény. Mi, újságírósok bizonyítottuk...
A délután szintén eseménytelenül indult, hazaértem, következett szenvedélyem, a tejeskávé, majd megnéztem az e-mailjeimet. És végre megtörtént. A MIA (Magyar Íróakadémia) küldött egy e-mailt, hogy kiadják kötetben az általuk meghirdetett pályázat legjobbjait, és mivel a pályázatot én nyertem, az enyémet is nyilván beleteszik. Igen! Szakmai siker!
Később meglátogatott az én Kedvesem, neki is elújságoltam, és ő is őszintén örült a sikeremnek, csakúgy, mint a szüleim. Mostmár biztos, hogy újságíróvá kell válnom...
Nos, ez hát egy elképzelt napom a jövőből. Ezt az írást a blog.hu-n meghirdetett pályázatra írtam, ha tetszik ez a kis álmodozás, további történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon.
