A cím nem biztos, hogy utal magára a történetre, ami egy rendes címtől azért elvárható, de aki már olvasott bármit is tőlem, az tudhatja, a címadás nem az erősségem, valamint, hogy meg vagyok húzatva az álmokkal :D, tehát várom a javaslatokat, mint mindig :). A sztori még nincs kész teljesen, de már beígértem, s kissé elragadtattam magam, így gyanítom, nem is férne fel ide teljes mivoltában, szóval részletekben közlöm, és ha valakinek van ötlete, hogyan tovább, azt ossza meg velem :). S emígyen megtörtént az interaktivizálás:D Na jó, nem rizsázok tovább, elkezdem. Előre is köszi mindenkinek, aki elolvassa!

Sétálok az utcán, késő este van. Sötét közök mellett haladok el, melyekben köd vagy füst gomolyog, s félelmem szülte szempárok villanását vélem látni mögötte. Be sem merek nézni ezekbe. Elviselhetetlen bűz csap meg, ez még inkább igyekezetre ösztökél a tisztább levegőjű, megvilágítottabb utcarészletek felé. Már látom is úticélom, mely egy kis kávézó üvegablakán kiszűrődő fénynyaláb képében lebeg előttem.

Nyári este van. Ennek tanúbizonyságát teszi vékony trikóm, mely szűri a borzongató, langyos szellőket, s röid farmernadrágom. NYÁRI este van, én mégis fázom. Nyári ESTE van, és egyedül kóborlok az utcán. Félek a sötétben, mit keresek én itt?! Itt? Egyáltalán hol vagyok? Tudatosul bennem, hogy eltévedtem. Nem esem pánikba, kitartóan haladok a kávézó felé. Gondolatban kinevetem magam: félsz a sötétben? És hekus vagy? Ha félsz a sötétben, hogy lettél hekus, s hogy félhetsz a sötétben, amikor hekus vagy? Igenám, védekezem, de mindeddig valamelyik társammal kellett grasszálnom a sötét utcákon, mindenekelőtt pedig olyan városban, melyet a tenyeremnél is jobban ismerek. Ekkor félbeszakítja magammal folytatott bájos csevelyemet egy érzés. Egy érzés, amit régi ismerősként üdvözölhetek, bár cseppet sem örülök neki. Borzongás indul el lapockáim közül, végigfut testemen, karjaimon. A csiklandzó érzés a tarkómon szinte égetővé fokozódik. Valaki figyel, vagy követ. S a következő pillanatban már meg is hallom a csosszanó, súlyos lépteket. A kis kávézóra szegezem a tekintetemet. Csak érnék már oda, fohászkodom, s közben megszaporázom lépteimet. A mögöttem lévő ugyanezt teszi. Szívem a torkomban dobog, de a mocskos járdára vetülő fénysugár csak nem akar közeledni. Sőt, mintha hátrafelé igyekeznék, egyre távolabbinak tűnik a jelenség. Még inkább megnyújtom lépteimet, a férfi ekkor megszólal:- Hová sietsz?- Inkább gunyorosan érdeklődő, semmint fenyegető a hangja. Mégis feláll a szőr a hátamon tőle. - Felesleges úgy sietni, úgysem menekülsz!- Nahát, gondolom magamban, nem elég, hogy egy bűnözővel van dolgom, egy olyan bűnöző ez, aki semmitmondó közhelyekkel próbál jobb belátásra bírni. Tapasztalatból tudom, mi vár rám, ha megállok. Bár nem is szükséges ezt tennem, mert ekkor utolér. Megragadja a karom, apró csillagok ugrándoznak vígan szemem előtt, ahogy csontos ujjaival szerény bicepszembe mar. Megpróbál beráncigálni az oly ellenszenves kis utcácskák egyikébe. Nem hagyom magam, félek a sötétben. Méltatlankodásom jeléül lendítem a lábam, s a férfi összegörnyed a fájdalomtól. Kiszabadulván rohanni kezdek a kis kávézó felé. Kapkodva szedem a hideg, nyirkos levegőt, mely mint ezer apró tű, szúrja tüdőmet. Végre valahára odaérek, kifulladva kapok a kilincs után, abban a hiszemben, hogy megmenekültem. Ám az ajtó nyílik, s nekemvágódik egy magas, széles férfi. Súlya és a meglepetés ereje által letaglózva landolok a járdán, a hátamon, nyekkenve. Miközben kettes számú támadóm feltápászkodik, én is talpra ugrok. Ekkorra az előző férfi is odaér, ketten vetik rám magukat. Próbálom őket lerázni, ütök, rúgok, harapok és karmolok, de végtagjaim mintha ólomból lennének. A gyér fényben késpenge villanását látom. Éles fájdalom hasít vállamba, felsikoltok, s miközben csodálkozom, hogy sikerült e hangot kipréselnem magamból, elsötétül a világ.

Még mindig sötét van. Színes pontocskák, szabálytalan vonalkák ugrándoznak és vonaglanak szemeim előtt. Rekedtes zihálást hallok, s míg hallgatom, amint csillapodik, rájövök, az én zihálásom. Tisztul a kép. Egy szobában vagyok, egy ágy mellet, a földön ülök. Odakint sötét van, idebenn félhomály a szomszédos üzletház vibráló neonreklámja jóvoltából. Sajog a vállam. Odakapok, de nem tapintok vért vagy vágást, csak egy kis dudort. Nyilván a nagy menekülésben lezúgtam az ágyról, s a vállamon landoltam, na meg a kemény parkettán. Hallgatózok egy sort, gyanús neszek után kutatva hegyezem fülem. Semmi. Mindent rendben találván visszakászálódok az ágyra. Ott is ér egy meglepetés. Bár ez valamivel kellemesebb, mint álmomban. A hasonlóság annyi, hogy újfent egy férfi lep meg. A villódzó neonfény megvilágítja körvonalait, én szemben ülök az ablakkal, ő háttal fekszik annak, így az arcából semmit nem látok. Lehetetlen, hogy nem ébredt fel esésem puffanására. Odahajolok hozá, tanulmányozom szép arcát, lehunyt szemét. Ha ébren van, aggódó képet vág, vagy kisfiús félmosoly jelenik meg pengevékony ajkai mentén. Gyönyörködöm kisimult vonásaiban. Jó ideje együtt fekszünk, együtt kelünk, ő a kettő között általában eltűnik, hajnalban ér vissza. Nem kérdezem merre jár éjnek idején, ő nem mondja magától. Ezért is lep meg, hogy ágyamban találom. Az ablakhoz lopakszom bokám és a parketta reccsenéseit átkozva. Elgondolkodom, miért is vagyok itt, és vajon meddig. Anyám szavai jutnak eszembe: "Nem nőnek való munka ez, főleg nem egy ilyen nőnek, mint te." Lehet, hogy igaza volt. De most már késő. Nem mondhatom a Főnöknek, hogy bocs, de rosszat álmodtam, nem vagyok képes végigcsinálni ezt a napot. Pláne nem így, hogy végre itt a nagy Lehetőség, hogy bizonyíthassak. Eddig csak csali voltam, az abberált gyilkosok, erőszaktevők elfogásánál. Ezt végig kell csinálnom.

Gondolataimat félbeszakítja a hátam mögött egy reccsenés, s a lábam előtt egy árnyék vetül a padlóra. Úgy teszek, mintha észre sem venném. S ő tudja, hogy csak úgy teszek. Ismeri már minden rezdülésemet, minden gondolatomat, annak ellenére is, hogy mindig igyekeztem kevésbé könnyen kiismerhetőnek lenni. Nem hiába nyomozó ő is, a szentem. Nem bízom benne feltétel nélkül, mégis megnyugtató közelsége, s mi mást tehetnék, mint elhitetni vele, hogy igenis, bízom benne. Vajon elhiszi? Nélküle már rég halott, vagy őrült, esetleg mindkettő lennék. Most mögöttem áll, karjaiba simulok. Mindjárt reggel van, ezért erőnek erejével visszatuszkol az ágyba, mondván, aludnom kell, ha túl akarom élni az elkövetkező napot. Eme biztató szavakkal otthagy aggályaimmal a félhomályban, s félálomban még hallom, ahogy a konyhában ügyködik. Belegondolok, mi vár rám, ha felébredek. Finom reggeli, erős kávé és ő. Na meg persze igyekezete nyomainak eltüntetése a felforgatott konyhából. Ő a társam, Jack Withfield.

folyt. köv.