A véletlennek köszönhetően Claire-nek aznap kellett munkába állnia, amikor megkezdődött főiskolai pályafutása. És pont aznap sikerült két bal lábbal felkelnie.

Egy hatalmas teremben állt, a falak mellé tolt asztalok fényes lapja ezer felé szórta a fényt, pár pillanatra elvakítva a lányt. A szintén fényes padló fekete és fehér kőlapokkal borítva. A terem kongott az ürességtől. Claire járkálni kezdett a falak mentén, magas sarkú cipőjében korcsolyázva, kopogva, csattogva és átkozódva. Kinézett a hatalmas ablakok egyikén a parkba. Ideges volt, nem tudta, miért. Látván keze remegését, újra a kinti fákra és bokrokra szegezte tekintetét, megnyugvást keresve a harsogó zöldben. De odakint is minden fekete volt és fehér, akár egy réges régi fényképen. Claire ekkor ajtócsapódást hallott maga mögött. Riadtan fordult meg, s szemben találta magát egy tanárnővel. Fogalma sem volt, honnan tudta, de biztos volt benne, hogy a nő, aki mellesleg egy jópár teáscsészével megrakott tálcát tartott a kezében, tanárnő. Claire odasietett hozzá, hogy elvegye a tálcát, de tűsarkúhoz nem szokott lábai megbicsaklottak, pont a tanárnő orra előtt, s a lány zuhanás közben nem tudott másba kapaszkodni, csak a tálcába. Hosszú virgács-lábai pedig, amint kicsúsztak alóla, lekaszálták a tanárnőt. A csészék pályafutása ezennel végetért, csörömpölve hullottak szerteszét a porceláncserepek. Jajszavuk még akkor is Claire fülében csengett, amikor a lány a paplanhuzatba gabalyodva, keresztben fekve az ágyon kinyitotta a szemét.

Újabb csörömpölés... Ezúttal valódi. Claire riadtan ült fel az ágyon. A konyha felől motoszkálás hallatszott. Szíve a torkában dobogott, miközben köntösét kínlódta magára. Ekkor hangzott fel az első, hátborzongató nyekergés. Rémes. Claire két kézzel kapkodta a levegőt, s miközben hálát adott a sorsnak, mely igencsak rozoga bútorokkal áldotta meg őt, fejreállítva egy széket módszeresen elkezdte feszegetni annak egyik lábát. Mint az várható volt, a jobb sorsra érdemes bútordarab minden különösebb erőfeszítés nélkül egy panaszos nyekkenéssel megadta magát.Claire immáron felfegyverkezve lopakodott lábujjhegyen a konyha irányába, minden egyes lépésnél átkozva magában bokái tiltakozó recsegését.Lassanként elaraszolt a picinyke konyha ajtajáig, s meglapult a biztonságot nem nyújtó ajtófélfa közelében. Mindeközben újra és újra felhangzott az olykor fenyegető, olykor panaszos nyökögés. Claire arcából kifutott a vér, ugyanakkor fülében dobolt a félelem, keze remegett, lába zsibadt. Halkan sóhajtott, elrebegett egy rövid imát, majd a széklábbal kezében, hisztérikus ricsajjal berontott a helységbe.

Amit látott, arra késztette, hogy lábai elé ejtve a széklábat, fejét hátravetve kacagjon és könnyezzen a megkönnyebbüléstől. Annak ellenére is, hogy néha kedvenc kávésbögréje ripityára törve hevert a padlón. A konyhaasztal közepén ugyanis Umberto ült, veszélyesen közel egy művirágokat tartalmazó, ám annál igazibb cserépből készült vázához. Nagy, busa fejéből csak úgy rikított sárga szeme, mindazonáltal mélabúsan tekintett fel vadállat módjára berontó gazdájára, aki most teli torokból kacagott.

Így feldolgozva az esetet, Claire összeszedegette a jobb létre szendrült bögre szomorú maradványait, majd karjaiba vette Umbertót. Gyönyörű állat volt, hatalmas, fekete bundában. Claire gyanította, hogy a macskának perzsa felmenői lehettek. Ideköltözése első hetében talált rá az utcán, s jóhiszeműen befogadta. Ezen a reggelen már tudta, mitől kímélte volna meg magát, ha akkor nem veszi gondjaiba azt a maréknyi fekete szőrcsomót, mely kitartóan kocogott utána az utcán, élesen nyávogva. Azóta Umberto igencsak hízásnak és növekedésnek indulva, igazi elviselhetetlen lakótársává vált. Calire megetette Umbertót, s míg az ek volt foglalva a nyammogással, a lány reggelit és kávét készített.

Leült az átkozottul kicsi konyhaasztalhoz, elővette a tegnapi újságot és bambulni kezdett. Már vagy hatodjára olvasta el a szalagcímet, mire eldöntötte, mit vegyen fel. Egy falatot sem volt képes enni, úgy érezte magát, mint a mesebeli farkas, akinek az elővigyázatos vadász köveket varrt a hasába.Ujjai a reggeli órán hófehérek voltak és finoman remegtek.

Visszagondolva álmára, nem minden szorongás nélkül indult el a jól kitapasztalt útvonalon a főiskola felé.